A Brit Kelet-indiai Társaság (hivatalosan: East India Company (EIC), vagy Honourable East India Company (HEIC), ritkábban East India Trading Company (EITC), vagy British East India Company, nem hivatalosan, illetve a szlengben John Company, Company Bahadur, vagy csak The Company) brit részvénytársaság, amelynek I. Erzsébet angol királynő 1600. december 31-én adománylevélben kereskedelmi előjogokat biztosított Indiában és más távol-keleti országokban, ahogy az angolok akkor nevezték, a Kelet-Indiákon. Az adománylevél 15 éves monopóliumot adott a társaságnak a keleti kereskedelemre.

A londoni kereskedőkből alakult cég azt a politikai vákuumot igyekezett kihasználni, amely a spanyol armada pusztulása utáni időszakban alakult ki. A spanyol hajóhad katasztrófája lehetővé tette, hogy az ázsiai–európai kereskedelemből ne csak a portugálok és a spanyolok, hanem más európai népek, elsősorban a britek és hollandok is kivehessék a részüket. A britek először az akkoriban Kelet-Indiának nevezett mai indonéziai szigetvilágot nézték ki maguknak, de a hollandok itt megelőzték őket, ezért kénytelenek voltak áthelyezni tevékenységüket Indiába.

A Kelet-indiai Társaság 1612-ben megkapta a térség leggazdagabb hatalma, a Mogul Birodalom kereskedelmi jogait. A szervezet több mint száz éven keresztül klasszikus kereskedelmi tevékenységet végzett, elsősorban borssal, más fűszerekkel, selyemmel és egyéb textíliákkal foglalkozott. A 18. század közepén azonban a birodalom hatalma hanyatlott, és a társaság fegyveres erővel védte meg érdekeit, elsősorban az agresszívan terjeszkedő franciákkal és az általuk patronált helyi uralkodókkal szemben.

A társaság egyre inkább beleavatkozott az indiai politikába, és nyílt fegyveres konfliktus alakult ki a bengál naváb, Szirádzsuddaula és az angolok között. 1757. június 23-án a palási csatában az angol társaság csapatai győzelmet arattak, majd újabb háborúskodás következett, amelyet az 1765-ös allahábádi béke zárt le. Ebben a Mogul Birodalom átruházta a bengáli és bihári adószedés és igazságszolgáltatás jogát a Brit Kelet-indiai Társaságra. Az indiaiak megalázottságát jól kifejezi, amit egy mogul tisztségviselő mondott: „Milyen tisztesség maradt nekünk, amikor egy maroknyi kereskedőtől, aki még a fenekét sem tanulta meg megmosni, kell utasításokat elfogadnunk?”

A tartományban 1769–70-ben éhínség pusztított, amelyben meghalt a lakosság egyharmada. A társaság semmit nem tett a nyomorúság enyhítésére, és adószedői tűvé tették a városokat az elrejtett értékek után kutatva. Bengált kifosztották, termékeit Angliába vitték, és a társaság mohó vezetői elképesztő vagyonokra tettek szert. A szervezet klasszikus kereskedőcégből India urává vált, megszerezve az ehhez szükséges kormányzati és katonai előjogokat is.

Tevékenysége csúcsán a Kelet-indiai Társaság nemcsak felügyelte az ázsiai kereskedelmet, hanem az Egyesült Királyságnál nagyobb területeket kormányzott. A szervezet a maga nevében kolóniákat létesített brit fennhatóság alatt nem álló területeken, például Hongkongban és Szingapúrban.

A 18. század közepén a társaság neve a kérkedő gazdagság és a politikai korrupció szinonimája lett. 1772-ben azonban a Bengál-buborék kipukkadt. A fosztogatás és az éhínség miatt az indiai adóbevételek csökkentek, és a társaság hiánya 1,5 millió fontra nőtt. A szervezetnek komoly kormányzati segítségre lett szüksége, amelynek ellentételezéseként a korona beleszólást és belelátást kért ügyeibe.

1773-ban megszületett a társaság működését szabályozó törvény (Regulating Act), majd 1784-ben a William Pitt kormányfő nevéhez fűződő India-törvény. 1788. február 13-án az indiaiak kifosztásáért és korrupcióért vád alá helyezték Warren Hastings indiai főkormányzót. A társaság indiai kereskedelmi monopóliuma 1813-ban megszűnt, és 1834-től a brit kormány ügynökségeként működött. Az indiai felkelések, a szipojlázadás nyomán ezt a szerepét 1857-ben elvesztette, és 1873-ban teljesen megszűnt. A társaság minden javát az Egyesült Királyság vette át.

A bostoni sortűz